Fekete csuklyámat fejemre húzva indultam ki az elhagyatott
utcából, ahol lassan 5 éve egyedül lakom. A Casus soron rajtam kívül senki sem
táborozott le egyik kis faházban sem, ami régen meglehetősen zavaró volt,
szinte megfojtott a magány, de mára már egy biztonságot nyújtó csendes telepet
jelent nekem. Mélyen beszívva a friss levegőt fordultam ki a nyüzsgő éjszakai
zsongásba. Erős neon fények és közlekedési lámpák bénítottak látószerveim,
hunyorogva néztem körül. Indul az éjszaka, éled a város, pezsegnek az emberek.
Kiérve a főútra vettem az irányt a közeli erdő felé ahol jó barátommal,
Hoseokkal beszéltünk meg találkát. Hoseok a harmadik utcában lakik, az Alpha
soron. Mióta kirekesztettek szinte minden éjszaka összefutunk megbeszélni
aznapi sérelmeinket, így talán könnyebb mindkettőnknek átvészelni a nehéz
időszakokat. Régen voltak barátaim, felszínes, kényszer kapcsolatnak éreztem
őket, elhagytak. Kiutáltak a város szinte minden szegletéből, csak ez az erdő
maradt nekem, és Hoseok. Aki igazából akarata ellenére is összekerült velem, nem
tudott mást csinálni, szintén magányos volt, egy magányos farkas. Minél jobban megismertem, annál
inkább éreztem, hogy valamennyire hasonló helyzetben vagyunk, csupán annyi
különbséggel, hogy ő természetéből adódóan maradt egyedül.
- Sokkal jobb így Yoongi, mintha megfulladnánk a sok
látszatbarátban nem gondolod?.- kortyolgatta sörét barnás üvegcséből. Öt év
telt el mióta ismerjük egymást, sosem veszekedtünk, nem volt olyan probléma
amin nem tudtunk volna segíteni. Ma is – mint általában minden éjszaka a fa
tövében ülve vitattunk meg furábbnál furább témákat, mint például a
földönkívüliek eljövetelét vagy éppen a bálnák párzását. Nem volt olyan dolog
amiből nem tudtunk volna óriási hülyeséget kihozni vagy órákon át tartó vitákat
szítani.
- Gondolom..- rántottam vállat majd térdeimet felhúzva döntöttem homlokomat rájuk. – Azért el tudnám viselni, ha vicsorgás helyett melegen rám mosolyognának az utcán. –sóhajtottam fel. Nem láttam Hoseokot, de tudtam, keserű mosolyra húzta száját majd egy hatalmas húzott italából s a keserű íz következtében fintorgásba kezdett.
Éjfél körül lehetett, mind a ketten egyre csak éberebbek lettünk. Az erdőbe nem szűrődött be a város fénye és zaja, sokkalta kellemesebb légkör volt számomra. Talán igaza van Hoseoknak, meg vagyunk mi így ketten. Néha viszont nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen lenne a barátaimmal a tűző nyári napokon a kosárpályán labdázni vagy egy hatalmasat bulizni, finom bőrű lányokkal kalandozni, érezni, hogy élek. Látom az árnyékokat az arcomon, emberek árnyékait akik igazán élnek.
- Nem kéne füvezned öcskös, csak negatívabb leszel tőle. –szólalt meg az idővel elmélyült hangján majd belecsípett vállamba játékosan. Tizenharmadik születésnapom óta szívom a hallucinogén mámort-ennek segítségével könnyebb élnem-nem szabadna, idő előtt végez velem. Egyszer-kétszer Hoseok addig basztatott emiatt, hogy megpróbáltam, de nem. Nem találtam olyan célt amiért érdemes lenne lemondanom a kevés örömforrás egyikéből ami létezésemet tarkította.
-Mindenkinek kell egy kis öröm az életében .- gunyorosan néztem magam mellé.- Te is tudod, hogy ezzel csak felesleges köröket futsz le aminek sok értelme nincsen. – pöfékeltem ki a füstöt magam elé majd elnyomva csikkemet pöccintettem el a sötét homályba. Hoseok sóhajtva felállt majd kezét nyújtva mosolygott rám. Inkább beletörődik makacsságomba, minthogy elkezdjünk veszekedni ilyen apró dolgokon. Kezét elkapva álltam fel majd leporolva magamat néztem az erdő mélye felé. Aznapi sétánkra indultunk. A hűvös ősz csípte fedetlen karomat, kicsit megborzongva indultunk el az általunk kitaposott ösvényen. Imádtam éjszaka errefele bóklászni, csak úgy indokolatlanul a feketeségben. Ma valahogy más volt, nem éreztem magunkénak a pillanatot. Hoseok léptei sem voltak olyan magabiztosak, mint ahogy azt megszokhattam tőle. Talán nem tudja merre járunk, - badarság, nála jobban senki sem ismeri ezt a területet. - elveszettnek tűnt. Lépései tempóján lassított, majd megállt.
„Van itt még valaki rajtunk kívül…”üzente egy hang Hoseok hangján mire értetlenül összeráncoltam szemöldököm. Lehetetlenségnek tartottam, hogy Hoseok beszélt volna hozzám, talán tényleg le kéne állnom a fűről. Hoseokkal nem törődve lépkedtem tovább míg nem egy kemény fal meg nem gátolta tovább haladásom. Orromat megdörzsölve nyúltam előre, hátha ki tudom tapintani mégis mibe ütközhettem bele. Puha textil anyag csúszott ujjaim közé majd tekintetemmel feljebb haladva két, a sötétben csillogó szempár fogadott. Egy lépést hátrébb állva döntöttem oldalra fejemet. Az alak halkan megszólalt.
- Nocsak, te még létezel!-éreztem hangjában a gúnyt és az iróniát. Hát persze, hogy ő is tudta ki vagyok, mitn mindenki más. Hoseok vállamra téve kezét lépett mellém. Meleg érintése kellemesen hatott hideg bőrömnek, s elég erőt adott, hogy visszavágjak az idegennek.
- Nagy szerencsétlenségedre, igen.- köptem a szavakat majd magabiztosságomat megmutatva kihúztam magam. Elővéve telefonomat oldtam fel majd irányába vittem, hogy a fény segítségével lássak is valamennyit. Nagy meglepetésemre egy nálam kisebb férfiúba botlottunk, ki oldalra biccentve fejét méregetett a homály ellenére. Idegesítően vájta tekintetét minden egyes porcikámba, általában mindenkitől ilyen kifejezést kapok non-stop, de az övé kimondottan idegesített. Talpig feketébe volt. Hosszú kissé testtől elálló vászon nadrág, fekete betűrt póló és egy hatalmas vászonkabát tarkította. Hasonlóképpen öltözködtem én is, hisz így kevésbé észre vehető vagyok. Maszkomat államra toltam majd elismerően bólintottam.
- Látom te sem kedveled a színeket. – kuncogtam fel mire Hoseok válla is pattogni kezdett. A sötét idegen hátra túrta sötét haját majd sóhajtott egyet.
- Ugye nem gondoltad, hogy leállok veled a színekről beszélgetni. – fújtatott nagyképűen, mire hanyagul vállat rántottam. Én megpróbáltam vele csevegni, de ha nem vevő rá, sajnálom. Látva reakciómat hátrafeszítette vállát, mintha várt volna valamire. Az egész helyzet olyan kellemetlen volt számomra és szerintem barátomnak is.
- Idegtépően várom, hogyan fogsz végezni velem. Egész életemben erre vártam, hogy majd Te, az ördögfióka fog velem végezni. – fröcsögte a szavakat, majd közelebb lépett. A nevem hallatán ökölbe szorult a kezem. Hívjanak szarházinak, utolsó senkinek, de ez számomra elfogadhatatlan.-de mégis, ez vagyok én-. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogyan törjem le magabiztosságát, de a hallottak alapján meghagyom a szaros életét, nagyobb szenvedés lesz neki az élet, minthogy én egy pillanat alatt életét oltsam. Hoseok elém lépett és egy hangos morgást hallatott magából. Nos, igen. Hoseoknak nincsenek kötélből az idegei, főleg ha rólam- az egyetlen fontos személyről- van szó. Édesanyja belehalt a szülésbe, a fiú apja pedig amint ellátó képes lett a poronty kirakta az Alpha előtt majd amilyen gyorsan csak tudott eliszkolt járműjével. Neki sem volt könnyű egyedül megállni a saját lábain, senkitől nem fogadta el a segítséget, senkinek nem nyújtotta kezét ha bajban volt valaki. Öt éve történt.Az akkor 17 éves Min Yoongit elkapták az Alpha előtt. Fáradt testét a földre szorították és pisztolyt szorították holt fehér halántékához. Érezte, ha most nem teszi meg meg fog halni.”Te rohadék”, „Gyűlöllek”,”Az emberi faj legallja”köpdöstek rá és egyre erősebben nyomták fejéhez a fegyvert, egyre élesebben térdeltek lapockái közé. Amennyire a súly engedte mély levegőt vett majd lehunyta szemeit és halkan mormolni kezdett, felismerhetetlen nyelven. A tömegtől elhajlott gerince felengedett, egy sebhely maradt halántékán, ott ahova szorították a pisztolyt. A két tag élettelen teste Yoongi két oldalára hullott el. Utálta ezt, de csak így élhette túl az ilyen helyzeteket, mert túl kellett élnie. Fájdalmasan feltápászkodott s hátát jólesően kiroppantotta. Elismerően végigmérte mind a két vandált. Lilára színeződött arcok, merev felpuffadt test, és a jellegzetes feketébe borult szemgolyók, akárcsak a lidércek. A humanoidok meglehetősen irtóztak ettől a látványtól, viszont neki mást jelentett. Még ha utálta is ezt az egészet, egy „szép munkát” minden alkalommal elmormolt magában, a legelvetemültebb pszihopata sem képes másodpercek alatt ilyen nyomasztó látványt kreálni egy halottból. Lehajolt az egyik fiúhoz majd kiegyenesítette a pisztolyt görcsösen körülfont ujjait. Szép kis darab volt. Ezüst motívumok díszítették nyelét. Gondolta elteszi és gyűjteményét bővíti vele ami akorra már egész terjedelmes volt, tele késekkel, tőrökkel, pisztolyokkal és bicskákkal. Akárhányszor végignézett rajtuk, vagy akár megérintette őket lejátszódott benne, hányszor és hány féleképpen próbálták száműzni a holtak közé. Szép kis emléktárgyak nemde? Egy halk morgás zavarta meg a fegyver tanulmányozásában. Oldalra fordította fejét, két vörösen izzó írisz fogadta.Talán valami kutya lesz, vagy esetleg egy eltévedt róka. „Majd én intézem, te csak fuss be a házba”sugallta valami s arra késztette, hogy a tőle balra fekvő ház irányába kezdjen el igyekezni. Lábai alól mintha elfogyott volna a talaj, úgy szedte lábait a fényt árasztó objektum felé, szinte beesett az ajtón. Meleg, világosság, pozitív színek, pont mint egy otthon. Az utcáról semmilyen zaj vagy szellő nem szűrődött be. Pár perc elteltével egy zilált fiú lépett be a bejáraton, Hoseok volt az. Fehér pólóján alvadt vércseppek díszelegtek, haja kócos volt és rettentően büdös szagot árasztott magából. „Nehogy már az ilyen hulladékokat egyben hagyjuk, te kis tudatlan”kúszott a bűzölgő fiú arcára egy kurta mosoly és Yoongi szívébe lopta magát.
- Élveznéd mi, pöcsfej?- lépett a sötét alak elé és állát lebillentve rászegezte tekintetét. –az alacsonyabb ajkába harapva várta barátom cselekedetét. –Még ha ez a szerencsétlen – mutatott felém. Áh értem szóval én lennék a szerencsétlenség megtestesítője. Nem tagadom, kellemes volt hallani ezt tőle. – nem is tudja, hogy mi vagy te, de engem nem vágsz át barátom. Egy halandó soha nem kérné meg őt, hogy próbálja meg kivégezni .- nevetett fel jóízűen. Összeráncolt szemöldökkel barátom széles hátára, nem nagyon értettem mire akar ezzel az egésszel kilyukadni. Karba tette kezét majd csípőjét oldalra billentette, ezzel felvéve a „hallgatlak te mocsok” pózt.
- Kíváncsian várom melyik utcából jössz. - köpött az ismeretlen elé Hoseok mire a tag felnevetett. Nem nagyon értem az ismeretlen utcája és a kiléte között, de úgy vettem észre Hoseok pontosan tudta ki ő és, hogy mik a szándékai. Az alacsony megköszörülte torkát s kabátja ujjaiból kibújtatta hófeher, vékony ujjait majd összekulcsolta őket.
- Oris….- motyogta alig hallhatóan mire barátom felkuncogott. Kezdett kissé frusztrálni a tudat, hogy egy árva szót nem tudok értelmezni a beszélgetésükből. Hoseok mellé lépve néztem a szembenálló szemébe. Tudtam melyik utcáról beszélnek, tőlem balra a második az, ugyan olyan elhagyatott, mint Hoseoké vagy akár az enyém. Egyetlen egy utca lámpa, az is csak a magányos kis ház előtt strázsál egy magában. Erős vonal húzódik el az út közepén, mint egy határ. Egy kunyhó van az utcában, ezek szerint az övé, pont mint nálam.
- Na most meglepődtél mi? – nevetett fel miközben rám vezette tekintetét. Felhúzva szemöldököm néztem rá, valóban meglepett a hír, de ennyire nem kellene túl reagálnia. Egy lépést lépett felém majd kinyújtotta karcsú kezét. – Lay . – érintette össze tenyerét enyémmel amit nagyvonalúan elfogadtam és a kelleténél erősebben rászorítottam. – Yoongi . –biccentettem fejemmel és egy huncut mosoly húzódott ajkamra. Tengerkék szemei voltak. De nem az a világos, intenzív nap világította víz, hanem a sötét, szinte fekete, zavaros viharelőtti óceánt juttatta eszembe. Mélyen szemébe vájtam enyémet majd elsötétült minden. Egy ezüstösen csillogó unikornis jelent meg magam előtt aki békésen szürcsölgetett a mellette elhelyezkedő kisebb tóból, majd egy fekete füst szerű anyag kezdett el a védtelen felé szállni. A sötét füstből ki-ki türemkedett Lay arca aki mosolyogva közeledett a misztikus állat felé. Az ezüst és a fekete szín kezdett egybeolvadni majd a sötét dominánsan lepte be a vadat. Sötétség, latinul oris. Megrázva fejemet ismét a fiú szeme tűnt fel aki szemét megforgatta. Gondolom valamennyit érzékelt abból, amit az előbb csináltam.
- Nem elég, hogy a fél várost te csináltad ki, még agykurkászás is megy. – fújtatott . Láttam rajta, hogy majd megeszi a féltékenység, hogy neki nincsenek ilyen erők a birtokában. Hoseokra vezettem félszemmel tekintetem aki büszkén húzta ki magát, hogy egy ilyen multifunkciós pszihopata a barátja, mint én. – Kezdelek megkedvelni. – motyogta majd felkuncogva lépett közelebb hozzám és vállon veregetett. Ebből a fiúból sugárzott az aljasság, és a gonoszság és gondolom az én „hatalmam” imponált neki. Legalább lesz még egy olyan ismerősöm aki nem hurokkal a nyakamon tudna csak rám őszintén mosolyogni. Aprót biccentettem majd az erdőből kivezető út felé mutattam.
- Nincs kedved esetleg velem és Hoseokkal tartani haza? – kérdeztem kevésbé semleges hangnemmel, mire a fiú szeme felcsillant.
- Miért is ne?! Nem szeretnétek átjönni hozzám egy kicsit, tudjátok, megismerni egymást jobban?
- Nem! – vágta rá egyből morcosan Hoseok mire felkacagtam.
- Hoseok-ah. Ne legyél mindig ilyen morci. –böktem oldalba a mellettem puffogó fiút. Megértem ha nem szimpatikus neki Lay, szerintem nem fog ez az idő múlásával sem változni. Ő nem a nagy baráti társaságok híve, vagyok neki én akivel megoszt mindent, ha kell kihisztizi magát nekem, vagy a napi hülyeségeivel fáraszt és nem kell neki más. Lay nem foglalkozott barátom nemtetszésével, megragadta mindkettőnk karját és gyorsan kivezetett az erdőből. Kissé még mindig cigarettám szédítő mámorában botorkáltam az egyre világosodó aszfaltos utcán, míg be nem fordultunk az Oris néven elnevezett utcácskába ami –mint már említettem- egy röövid, az enyém és Hoseokével kisértetiesen hasonlító szakasz volt. Lay sebesen rángatott el a korom fekete háza elé majd semmi kulcsot elővéve fordította el arany gombkilincsét az építménynek léptünk be egyszerre. Nem volt egy nagy szám, nagyjábó minden fekete vagy szürke volt kivéve a falak; hófehérre mázolt makulátlan fal kerítette el a sötét lakást. Nekem személy szerint tetszett az egész, ahogy a feketét és a fehéret kombinálta. Teljesen magával ragadott.
- Azt hiszem ezentúl ez lesz a törzshelyem Lay. – szemeltem ki egy számomra szimpatikus fekete bőrülést majd belesüppedve folytam szét az ülő alkalmatosságban. Lay levetve cipőjét mosolygott felém.
- Azt hiszem nem is lesz más választásunk…….
- Gondolom..- rántottam vállat majd térdeimet felhúzva döntöttem homlokomat rájuk. – Azért el tudnám viselni, ha vicsorgás helyett melegen rám mosolyognának az utcán. –sóhajtottam fel. Nem láttam Hoseokot, de tudtam, keserű mosolyra húzta száját majd egy hatalmas húzott italából s a keserű íz következtében fintorgásba kezdett.
Éjfél körül lehetett, mind a ketten egyre csak éberebbek lettünk. Az erdőbe nem szűrődött be a város fénye és zaja, sokkalta kellemesebb légkör volt számomra. Talán igaza van Hoseoknak, meg vagyunk mi így ketten. Néha viszont nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen lenne a barátaimmal a tűző nyári napokon a kosárpályán labdázni vagy egy hatalmasat bulizni, finom bőrű lányokkal kalandozni, érezni, hogy élek. Látom az árnyékokat az arcomon, emberek árnyékait akik igazán élnek.
- Nem kéne füvezned öcskös, csak negatívabb leszel tőle. –szólalt meg az idővel elmélyült hangján majd belecsípett vállamba játékosan. Tizenharmadik születésnapom óta szívom a hallucinogén mámort-ennek segítségével könnyebb élnem-nem szabadna, idő előtt végez velem. Egyszer-kétszer Hoseok addig basztatott emiatt, hogy megpróbáltam, de nem. Nem találtam olyan célt amiért érdemes lenne lemondanom a kevés örömforrás egyikéből ami létezésemet tarkította.
-Mindenkinek kell egy kis öröm az életében .- gunyorosan néztem magam mellé.- Te is tudod, hogy ezzel csak felesleges köröket futsz le aminek sok értelme nincsen. – pöfékeltem ki a füstöt magam elé majd elnyomva csikkemet pöccintettem el a sötét homályba. Hoseok sóhajtva felállt majd kezét nyújtva mosolygott rám. Inkább beletörődik makacsságomba, minthogy elkezdjünk veszekedni ilyen apró dolgokon. Kezét elkapva álltam fel majd leporolva magamat néztem az erdő mélye felé. Aznapi sétánkra indultunk. A hűvös ősz csípte fedetlen karomat, kicsit megborzongva indultunk el az általunk kitaposott ösvényen. Imádtam éjszaka errefele bóklászni, csak úgy indokolatlanul a feketeségben. Ma valahogy más volt, nem éreztem magunkénak a pillanatot. Hoseok léptei sem voltak olyan magabiztosak, mint ahogy azt megszokhattam tőle. Talán nem tudja merre járunk, - badarság, nála jobban senki sem ismeri ezt a területet. - elveszettnek tűnt. Lépései tempóján lassított, majd megállt.
„Van itt még valaki rajtunk kívül…”üzente egy hang Hoseok hangján mire értetlenül összeráncoltam szemöldököm. Lehetetlenségnek tartottam, hogy Hoseok beszélt volna hozzám, talán tényleg le kéne állnom a fűről. Hoseokkal nem törődve lépkedtem tovább míg nem egy kemény fal meg nem gátolta tovább haladásom. Orromat megdörzsölve nyúltam előre, hátha ki tudom tapintani mégis mibe ütközhettem bele. Puha textil anyag csúszott ujjaim közé majd tekintetemmel feljebb haladva két, a sötétben csillogó szempár fogadott. Egy lépést hátrébb állva döntöttem oldalra fejemet. Az alak halkan megszólalt.
- Nocsak, te még létezel!-éreztem hangjában a gúnyt és az iróniát. Hát persze, hogy ő is tudta ki vagyok, mitn mindenki más. Hoseok vállamra téve kezét lépett mellém. Meleg érintése kellemesen hatott hideg bőrömnek, s elég erőt adott, hogy visszavágjak az idegennek.
- Nagy szerencsétlenségedre, igen.- köptem a szavakat majd magabiztosságomat megmutatva kihúztam magam. Elővéve telefonomat oldtam fel majd irányába vittem, hogy a fény segítségével lássak is valamennyit. Nagy meglepetésemre egy nálam kisebb férfiúba botlottunk, ki oldalra biccentve fejét méregetett a homály ellenére. Idegesítően vájta tekintetét minden egyes porcikámba, általában mindenkitől ilyen kifejezést kapok non-stop, de az övé kimondottan idegesített. Talpig feketébe volt. Hosszú kissé testtől elálló vászon nadrág, fekete betűrt póló és egy hatalmas vászonkabát tarkította. Hasonlóképpen öltözködtem én is, hisz így kevésbé észre vehető vagyok. Maszkomat államra toltam majd elismerően bólintottam.
- Látom te sem kedveled a színeket. – kuncogtam fel mire Hoseok válla is pattogni kezdett. A sötét idegen hátra túrta sötét haját majd sóhajtott egyet.
- Ugye nem gondoltad, hogy leállok veled a színekről beszélgetni. – fújtatott nagyképűen, mire hanyagul vállat rántottam. Én megpróbáltam vele csevegni, de ha nem vevő rá, sajnálom. Látva reakciómat hátrafeszítette vállát, mintha várt volna valamire. Az egész helyzet olyan kellemetlen volt számomra és szerintem barátomnak is.
- Idegtépően várom, hogyan fogsz végezni velem. Egész életemben erre vártam, hogy majd Te, az ördögfióka fog velem végezni. – fröcsögte a szavakat, majd közelebb lépett. A nevem hallatán ökölbe szorult a kezem. Hívjanak szarházinak, utolsó senkinek, de ez számomra elfogadhatatlan.-de mégis, ez vagyok én-. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogyan törjem le magabiztosságát, de a hallottak alapján meghagyom a szaros életét, nagyobb szenvedés lesz neki az élet, minthogy én egy pillanat alatt életét oltsam. Hoseok elém lépett és egy hangos morgást hallatott magából. Nos, igen. Hoseoknak nincsenek kötélből az idegei, főleg ha rólam- az egyetlen fontos személyről- van szó. Édesanyja belehalt a szülésbe, a fiú apja pedig amint ellátó képes lett a poronty kirakta az Alpha előtt majd amilyen gyorsan csak tudott eliszkolt járműjével. Neki sem volt könnyű egyedül megállni a saját lábain, senkitől nem fogadta el a segítséget, senkinek nem nyújtotta kezét ha bajban volt valaki. Öt éve történt.Az akkor 17 éves Min Yoongit elkapták az Alpha előtt. Fáradt testét a földre szorították és pisztolyt szorították holt fehér halántékához. Érezte, ha most nem teszi meg meg fog halni.”Te rohadék”, „Gyűlöllek”,”Az emberi faj legallja”köpdöstek rá és egyre erősebben nyomták fejéhez a fegyvert, egyre élesebben térdeltek lapockái közé. Amennyire a súly engedte mély levegőt vett majd lehunyta szemeit és halkan mormolni kezdett, felismerhetetlen nyelven. A tömegtől elhajlott gerince felengedett, egy sebhely maradt halántékán, ott ahova szorították a pisztolyt. A két tag élettelen teste Yoongi két oldalára hullott el. Utálta ezt, de csak így élhette túl az ilyen helyzeteket, mert túl kellett élnie. Fájdalmasan feltápászkodott s hátát jólesően kiroppantotta. Elismerően végigmérte mind a két vandált. Lilára színeződött arcok, merev felpuffadt test, és a jellegzetes feketébe borult szemgolyók, akárcsak a lidércek. A humanoidok meglehetősen irtóztak ettől a látványtól, viszont neki mást jelentett. Még ha utálta is ezt az egészet, egy „szép munkát” minden alkalommal elmormolt magában, a legelvetemültebb pszihopata sem képes másodpercek alatt ilyen nyomasztó látványt kreálni egy halottból. Lehajolt az egyik fiúhoz majd kiegyenesítette a pisztolyt görcsösen körülfont ujjait. Szép kis darab volt. Ezüst motívumok díszítették nyelét. Gondolta elteszi és gyűjteményét bővíti vele ami akorra már egész terjedelmes volt, tele késekkel, tőrökkel, pisztolyokkal és bicskákkal. Akárhányszor végignézett rajtuk, vagy akár megérintette őket lejátszódott benne, hányszor és hány féleképpen próbálták száműzni a holtak közé. Szép kis emléktárgyak nemde? Egy halk morgás zavarta meg a fegyver tanulmányozásában. Oldalra fordította fejét, két vörösen izzó írisz fogadta.Talán valami kutya lesz, vagy esetleg egy eltévedt róka. „Majd én intézem, te csak fuss be a házba”sugallta valami s arra késztette, hogy a tőle balra fekvő ház irányába kezdjen el igyekezni. Lábai alól mintha elfogyott volna a talaj, úgy szedte lábait a fényt árasztó objektum felé, szinte beesett az ajtón. Meleg, világosság, pozitív színek, pont mint egy otthon. Az utcáról semmilyen zaj vagy szellő nem szűrődött be. Pár perc elteltével egy zilált fiú lépett be a bejáraton, Hoseok volt az. Fehér pólóján alvadt vércseppek díszelegtek, haja kócos volt és rettentően büdös szagot árasztott magából. „Nehogy már az ilyen hulladékokat egyben hagyjuk, te kis tudatlan”kúszott a bűzölgő fiú arcára egy kurta mosoly és Yoongi szívébe lopta magát.
- Élveznéd mi, pöcsfej?- lépett a sötét alak elé és állát lebillentve rászegezte tekintetét. –az alacsonyabb ajkába harapva várta barátom cselekedetét. –Még ha ez a szerencsétlen – mutatott felém. Áh értem szóval én lennék a szerencsétlenség megtestesítője. Nem tagadom, kellemes volt hallani ezt tőle. – nem is tudja, hogy mi vagy te, de engem nem vágsz át barátom. Egy halandó soha nem kérné meg őt, hogy próbálja meg kivégezni .- nevetett fel jóízűen. Összeráncolt szemöldökkel barátom széles hátára, nem nagyon értettem mire akar ezzel az egésszel kilyukadni. Karba tette kezét majd csípőjét oldalra billentette, ezzel felvéve a „hallgatlak te mocsok” pózt.
- Kíváncsian várom melyik utcából jössz. - köpött az ismeretlen elé Hoseok mire a tag felnevetett. Nem nagyon értem az ismeretlen utcája és a kiléte között, de úgy vettem észre Hoseok pontosan tudta ki ő és, hogy mik a szándékai. Az alacsony megköszörülte torkát s kabátja ujjaiból kibújtatta hófeher, vékony ujjait majd összekulcsolta őket.
- Oris….- motyogta alig hallhatóan mire barátom felkuncogott. Kezdett kissé frusztrálni a tudat, hogy egy árva szót nem tudok értelmezni a beszélgetésükből. Hoseok mellé lépve néztem a szembenálló szemébe. Tudtam melyik utcáról beszélnek, tőlem balra a második az, ugyan olyan elhagyatott, mint Hoseoké vagy akár az enyém. Egyetlen egy utca lámpa, az is csak a magányos kis ház előtt strázsál egy magában. Erős vonal húzódik el az út közepén, mint egy határ. Egy kunyhó van az utcában, ezek szerint az övé, pont mint nálam.
- Na most meglepődtél mi? – nevetett fel miközben rám vezette tekintetét. Felhúzva szemöldököm néztem rá, valóban meglepett a hír, de ennyire nem kellene túl reagálnia. Egy lépést lépett felém majd kinyújtotta karcsú kezét. – Lay . – érintette össze tenyerét enyémmel amit nagyvonalúan elfogadtam és a kelleténél erősebben rászorítottam. – Yoongi . –biccentettem fejemmel és egy huncut mosoly húzódott ajkamra. Tengerkék szemei voltak. De nem az a világos, intenzív nap világította víz, hanem a sötét, szinte fekete, zavaros viharelőtti óceánt juttatta eszembe. Mélyen szemébe vájtam enyémet majd elsötétült minden. Egy ezüstösen csillogó unikornis jelent meg magam előtt aki békésen szürcsölgetett a mellette elhelyezkedő kisebb tóból, majd egy fekete füst szerű anyag kezdett el a védtelen felé szállni. A sötét füstből ki-ki türemkedett Lay arca aki mosolyogva közeledett a misztikus állat felé. Az ezüst és a fekete szín kezdett egybeolvadni majd a sötét dominánsan lepte be a vadat. Sötétség, latinul oris. Megrázva fejemet ismét a fiú szeme tűnt fel aki szemét megforgatta. Gondolom valamennyit érzékelt abból, amit az előbb csináltam.
- Nem elég, hogy a fél várost te csináltad ki, még agykurkászás is megy. – fújtatott . Láttam rajta, hogy majd megeszi a féltékenység, hogy neki nincsenek ilyen erők a birtokában. Hoseokra vezettem félszemmel tekintetem aki büszkén húzta ki magát, hogy egy ilyen multifunkciós pszihopata a barátja, mint én. – Kezdelek megkedvelni. – motyogta majd felkuncogva lépett közelebb hozzám és vállon veregetett. Ebből a fiúból sugárzott az aljasság, és a gonoszság és gondolom az én „hatalmam” imponált neki. Legalább lesz még egy olyan ismerősöm aki nem hurokkal a nyakamon tudna csak rám őszintén mosolyogni. Aprót biccentettem majd az erdőből kivezető út felé mutattam.
- Nincs kedved esetleg velem és Hoseokkal tartani haza? – kérdeztem kevésbé semleges hangnemmel, mire a fiú szeme felcsillant.
- Miért is ne?! Nem szeretnétek átjönni hozzám egy kicsit, tudjátok, megismerni egymást jobban?
- Nem! – vágta rá egyből morcosan Hoseok mire felkacagtam.
- Hoseok-ah. Ne legyél mindig ilyen morci. –böktem oldalba a mellettem puffogó fiút. Megértem ha nem szimpatikus neki Lay, szerintem nem fog ez az idő múlásával sem változni. Ő nem a nagy baráti társaságok híve, vagyok neki én akivel megoszt mindent, ha kell kihisztizi magát nekem, vagy a napi hülyeségeivel fáraszt és nem kell neki más. Lay nem foglalkozott barátom nemtetszésével, megragadta mindkettőnk karját és gyorsan kivezetett az erdőből. Kissé még mindig cigarettám szédítő mámorában botorkáltam az egyre világosodó aszfaltos utcán, míg be nem fordultunk az Oris néven elnevezett utcácskába ami –mint már említettem- egy röövid, az enyém és Hoseokével kisértetiesen hasonlító szakasz volt. Lay sebesen rángatott el a korom fekete háza elé majd semmi kulcsot elővéve fordította el arany gombkilincsét az építménynek léptünk be egyszerre. Nem volt egy nagy szám, nagyjábó minden fekete vagy szürke volt kivéve a falak; hófehérre mázolt makulátlan fal kerítette el a sötét lakást. Nekem személy szerint tetszett az egész, ahogy a feketét és a fehéret kombinálta. Teljesen magával ragadott.
- Azt hiszem ezentúl ez lesz a törzshelyem Lay. – szemeltem ki egy számomra szimpatikus fekete bőrülést majd belesüppedve folytam szét az ülő alkalmatosságban. Lay levetve cipőjét mosolygott felém.
- Azt hiszem nem is lesz más választásunk…….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése